Bármilyen is legyen a főétel, számomra a desszert egy konyha valódi mércéje. Sajnos többnyire már az étlap szintjén romba dőlnek az illúziók, a benyomásokat pediglen lezáró fogás, ha nevében ígéretesnek mutatkozik is, csak a legritkábban késztet a főszakács előtti kalaplengetésre a menüsorral való ismerkedés végén.
Nem is kívántam ma édességet. A kiadós és finom risotto után csak kiváncsiságból kóstoltam bele a desszertbe, mert nem is emlékeztem már mit rendeltem a szokásos heti egyszeri elcsábulás jegyében.
Nem tudom ki hogy van ezzel, nálam az abszolút ízélmény megnyilvánulása amikor már az első falatnál hangulatok csaponganak a fejemben, a totális gasztroélményt pedig víziók kisérhetik a gondolatokhoz párosulva. Míg tűzijáték-élményt egy markáns csokis íz képes kiváltani, a mai desszerttől egy meleg toszkán délután hűs fuvallata járt át, és még valamilyen izgatott várakozás; lám még libabőrös is lettem konkrétan, és az illatozó lankák közötti messzeségben megjelent a tenger délibábja is.
Tulajdonképp nem is tudom, hogy a menü szerinti rebarbarás almáspitét vagy a citromos kecsketúrókrémmel tálalt sütikorongokat kaptam-e, netán a kettőt együtt, de köszönöm nektek az élményt. Ha jövő péntekig nem is, de bizonyára egész hétvégén kitart!
ihletadó: a marsbéli bolt citromos joghurtmousse tortája rebarbarakompóttal
 |
| a kép illusztráció, az eredeti eltűnt, mielőtt a fotózás gondolata megfoganhatott volna |
